„Miért esünk el? Hogy megtanuljuk ismét felemelni magunkat!”
A változás legtöbb esetben traumákkal kezdődik, akár szeretnénk, hogy így legyen, akár nem. A növekedést minden esetben valami krízis szüli, a krízis nem csak egy negatív állapot lehet, gyakran sikerek indítják el, például amikor véget ér egy nagy projekt vagy az adott szinten elértük a csúcsot, amit lehetett. Akkor mégis miért egy krízis indítja el a változást? Mert ha kudarcokkal, ha valami nagy sikerrel állunk szemben, ha depressziósak, ha éppen ünneplésben vagyunk, van valami erő, amely mindig tovább hajt bennünket, s mikor végig is vittünk valami nagy dolgot, és kiörültük magunkat, az élet egy újabb táncra hív minket és növekedni kezd valami szorongás, amit csak az előrehaladás által vagyunk képesek csökkenteni. Az ember alaptermészetéből fakadóan soha nem akarna növekedni, a krízis adja meg azt az áldott állapotot, amelyben az emberi elme képes meghaladni eddigi határait és ezáltal válunk képessé valódi növekedés megélésére.
Mi hajt minket? A túlélés? A biztonság? A szeretet, hogy tartozzunk valahová? Tiszteljenek, elismerjenek minket? Abraham Maslow mindezeket hiánymotivációként írta le. Hiánymotívumaink úgy működnek, mint a félig üres perselyek, egészen addig van szükségünk az ezeknek megfelelő események megélésére, amíg már megtelik a perselyünk, kielégül az adott szükséglet és megnyugszunk, elégedetté válunk az adott területen. Egy éhes embernek nem mondhatod, hogy valósítsd meg önmagad, menj és bontakoztasd ki a csodálatos képességeid, de segíthetsz neki, hogy mi a következő lépés abban, hogy meglegyen számára a napi betevő. Ugyanilyen módon működik ez a többi szint esetén is. Bármelyik szintet is sikerül kiteljesítened, egyszerre ébred fel a vágy és valamiféle szorongás a következő hegycsúcs meghódításáért.
Azt mondtam, hogy a növekedést mindig valamiféle krízis indítja el, ez azonban nem jelent egyenlőséget a szenvedéssel. Egy idő után az élet viharait megjárva ráébredünk, hogy ha akarjuk, ha nem, a növekedés az életünk része: „jó pap holtig tanul”. Amint ebbe az elfogadásba megérkezünk, megtehetjük, hogy a növekedési krízist másik oldalról fogjuk meg és arra gondolunk, milyen jó, hogy megérkezett a szél a tengerünkön, egy újabb irányba állíthatjuk hajónkat és neki vághatunk örömmel a végtelennek. Minél feljebb jutunk a maslow-i piramison és minél több szükségletünk kielégült, annál magabiztosabban tudunk örülni a növekedésnek és annál jobban vagyunk képesek azt az energiát, amit alsóbb szinteken szorongásként élünk meg, örömteli kihívásként értelmezni. Minél több számunkra nehéz, szorongató helyzetben választottuk a bátorságot, annál könnyedébben és örömtelibben tudunk kezelni egy ilyenfajta növekedési krízist. Gyakorlatban a kockáztatási képességünk és hajlandóságunk nő meg, hozzászokunk a nyomáshoz és képesek vagyunk annak óriási, elsöprő erejét jó irányba hasznosítani, meglépni a fejlődést. Többek között ez a siker egyik fontos alapvető attitűdje.
Amikor a növekedésben elértünk egy bizonyos szintet, akkor ébredünk arra rá, hogy nem szerepeink összessége vagyunk, hús vér emberek, akik arra vágynak, hogy ne csak szerepeiket tiszteljék, hanem szerepeik mögött valódi önmagukat. Valójában arra vágyunk, hogy mi magunk teljességében elfogadjuk önmagunkat, tehát, hogy valódi önbecsülésre tegyünk szert. A növekedésben eddig a pontig szerepek felvételére volt szükség, és megéli az egyén, hogy valamilyennek lennie kell, meg kell felelnie másoknak, hogy céljait elérje. Ez az állapot a kapu a hiány vezérelt és a növekedés vezérelt állapot között.
A növekedés vezérelt ember már nem akar álcák, színes maszkok mögé bújni, hanem autentikus énjét éli. Lehetséges, hogy felvesz szerepeket, de mindezt a flow, az áramlás állapotából teszi, és valamiféle nemes egyszerűséggel és rugalmassággal teszi mindezt. Már nem a maszk uralkodik rajta, hanem ő uralkodik a maszkon, mer önmaga lenni mindenféle helyzetben. Az önmegvalósító ember el tudja fogadni önmagát, ezáltal másokat és a világot olyannak, amilyen. Ajelenben él, ezáltal spontán és kreatív. Panaszkodás helyett törekvései a problémamegoldásra irányulnak. Autonóm és független, játszmák és szerepek nélkül szeret kapcsolódni, kevesebb de annál mélyebb kapcsolódásokban általában. Könnyedén felismerik a manipulációt és az álcázó viselkedésmódokat, mivel önmagukban is felismerték már ezen működésmódokat. Az önmegvalósító személyek szeretik az egyedüllétet, hiszen kapcsolódnak forrásukhoz és ezáltal nem magányosak, egyedüllétük derűs és örömteli. Tisztán kommunikálnak és világos határokat képesek tartani másokkal. Gyakran tapasztalnak csúcsélményt, ezek olyan eksztatikus spirituális állapotok, amikor a személyek érzékelése kitágul, átélnek egyfajta egységélményt, a létezés örömét. A társadalmi, világi korlátokat másként érzékelik és nem csak magukért tesznek, hanem másokért is, mások szolgálatában állnak. Ezen a ponton már belép, ahogyan Maslow, Jung is leírta, a transzcendencia.
A transzcendentális önmevalósító személy perspektívája az azelőtti állapotokhoz képest jóval tágabbá válik, univerzális módon tekint a világra, egy magasabb rendű látomásnak rendeli alá hétköznapi cselekedeteit. Azon személyek, akik e szintet elérik, gyakran élik meg úgy, hogy Isten vagy az Univerzum szolgálatában állnak, egy nagyobb kép beteljesítésén munkálkodnak, a fejlődésben, növekedésben segítve embertársaikat. A növekedés minden szintjén igaz, hogy egy adott szemüveggel nézünk az életünkre, és azon keresztül éljük meg életünk minden eseményét. Amikor növekedünk, minden állomásnál Maya fátylai, illúziói lebbennek fel a szemünk előtt, és a növekedés által egyre tisztábban látjuk a valóságot. Olyan ez, mintha egy koszos szemüveggel indulnánk és a növekedés által egyre tisztábbá válna a lencse. Az illúziók mögé látni mindig kijózanító, megrázó, embert próbáló élmény.
Miért érdemes hát előrébb jutnunk, netán végig mennünk ezen a folyamaton? Mindannyian a siker és az elégedettség, boldogság állapotát keressük. Útközben mindannyian megéljük, hogy egyszer fent, egyszer lent. Ám ahogy a kép tisztul, úgy a hullámgörbe megváltozik, hullámaink kisebb amplitúdóra válthatnak és az egész görbe az öröm irányába tolódik el. Ahhoz hasonlatos ez, mint mikor egy repülő felszáll, szükség van először arra, hogy képes legyen a repülő a földön felgyorsítani egy megfelelő sebességre, ez a fázis tulajdonképpen a hiánymotívumaink kielégítése, és ha ez megtörtént, a repülő képessé válik a felszállásra, majd egy magas utazómagasság megtartására. Ez az állapot a lélek szárnyalása.
Rév Szilvia
pszichológus

Facebook megosztás

Oszd meg barátaiddal ezt a bejegyzést!