A sikerrel foglalkozó szakemberek egyöntetűen arra az álláspontra jutottak, hogy a sikeres embereket általában jellemez egyfajta versenyszellem. A kutatásokból az is kiderül, hogy ez az attitűd dominánsan inkább a férfiaknál figyelhető meg, persze bizonyos mértékig a nőknél is felfedezhető általánosságban, bizonyos esetekben pedig főként sportoló nőknél a férfiakéhoz hasonló erőteljes versenyszellem jelenik meg.

Mai világunk a versenyszellem nevében neveli fel gyermekeit. Gyakorlatilag az óvodától kezdve kompetitív helyzetekbe kerülnek a gyerekek, hiszen már 3-4 évesen hangsúlyba kerül, hogy ki tud szebben rajzolni, énekelni, rendet rakni stb. Pszichológusként iskolában dolgozva azt tapasztaltam, hogy az elsős gyerekek közül minden osztályban van olyan, aki elsírja magát, amikor az első év eleji szűrővizsgálatra sor kerül és úgy érzi, hogy nem tud jól teljesíteni, hogy nem olyan ügyes, mint a többiek. Ez a fajta szorongás az évek előre haladtával az oktatási rendszerben és aztán a nagy betűs életben csak erősödik.

Valamilyen fokú verseny természetesen mindig az emberiség része volt és az állatvilágban is megfigyelhetjük hogy a rátermettség (az erő, az ügyesség, a könnyű alkalmazkodás) mindig meghatározó volt az egyed túlélése szempontjából.

Azonban a mostani nyugati individualista társadalmak azt erősítik tagjaikban, hogy váljanak erősebbé, jobbakká, különlegesebbé, mint mások. Kiskamasz gyermekekkel beszélgetve többször azt láttam, hogy a gyerekek azt érzik, hiába tudnak rajzolni, van náluk jobb, hiába szépek, van náluk szebb, hiába vannak jó ötleteik, vannak, akik még jobb ötletekkel állnak elő. A versenyszellem ezt nem engedi, a lényege, hogy jobbnak kell lennem másnál, ez az individuális elkülönültség élményén alapszik.

A tekintélyelvű társadalmak sokkal inkább egységben, közösségben gondolkoznak főként keleten. Természetesen ma már a keleti országokra is nagy hatást gyakorolt a nyugat individualista versenyszelleme, és igaz az, hogy a tekintélyelvűségnek is meg vannak az árnyoldalai.

Ahogy az egyén előre halad az önismeretben, egyre több mindent el tud fogadni és szeretni tud önmagában, ráébred képességeire, erősségeire és árnyoldalára is. Azáltal, hogy már kevésbé vonódik be belső drámáiba, kívülről tud tekinteni saját magára bizonyos helyzetekben, tapasztalni tudja saját megismételhetetlen egyediségét.

Az az ember, aki valódi önbecsülésre tett szert, szereti és elfogadja önmagát vajon igényli e, hogy másoknál jobb legyen, hogy másokat győzzön le, az összehasonlításon keresztül akarjon érvényesülni?

Való igaz, hogy az élet minden területén, s így az üzleti életben is igaz, hogy az érvényesüléshez valami egyedit, különlegeset kell felmutatni. Ahhoz, hogy egy cég túléljen vagy növekedjen a piacon, egyedinek kell lennie. Ez az egyediség azonban, ha a vezetők szándéka a helyén van, és inspirációból cselekszenek, szeretik azt, amit csinálnak, elkötelezettek a hivatásuk mellett és nem pusztán a pénzért dolgoznak, megjelenik. Versengés nélkül is. Ha valaki szereti, amit csinál, elhivatott, önmaga tud lenni az adott folyamatban, flowban-áramlásban tud lenni, akkor az egyediség természetes módon, mindenféle versengés nélkül magától megjelenik.

Egyszer egy tinédzser azt mondta nekem, ő rajzolással, művészettel szeretne foglalkozni, de az emberek már mindent megrajzoltak előtte, mi az, amiben ő újat tudna mutatni? Erre akkor én azt válaszoltam, hogy abban, hogy önmagad vagy miközben rajzolsz. Ha szívvel, lélekkel csinálunk valamit, gyakorolunk, elmélyítjük tudásunkat, csiszoljuk képességeinket, képesekké válunk olyan egyedi dolgokat létrehozni, amit senki más nem tudna. A lényeg ebben nem az, hogy más nem tudná, hanem, hogy mi tudjuk.

Az egyik gondolkodásmód az elme játéka, amely mindig az összehasonlításra fókuszál, a másik esetében pedig felvállaljuk annak a felelősségét, hogy valójában egyetlen személyt kell nap, mint nap legyőznünk, és akkor tud igazán kikristályosodni egyedi, ragyogó lényünk, képességeink, és az nem más, mint saját magunk. A versenyszellemnek tehát nem kívül, hanem belül kell megjelennie pusztán, önmagunkkal kapcsolatosan, habár ezt inkább motivációnak hívják a pszichológiában.

Valójában társadalmi szinten sem egymással versengünk, hanem önmagunkkal. Klasszikus értelemben általában azok a győztesek, akik többször le tudják győzni önmagukat, képesek túllépni saját határaikon, ezáltal megragyogtatni saját egyediségüket.

Ez a fajta hozzáállás inspirál másokat is saját előre haladásukban. Olyan ez, mint a hegymászás, azok, akik képesek a legmagasabb hegycsúcsokat megmászni, inspirálnak másokat arra, hogy maguk is minél magasabbra jussanak.

Ezen a ponton valójában megérkeztünk az együttműködéshez, hiszen egymás inspirálása, segítsége által tudunk a legmesszebbre jutni, a legjobban kibontakoztatni önmagunkat. És ha kibontakoztattuk, már nincs értelme versenyeznünk, ahogy egy szép kerek piros alma sem akar jobb lenni egy lédús körténél.

A világban szerencsére sok egyedi megfér.

Rév Szilvia pszichológus

 

 

 

 

Facebook megosztás

Oszd meg barátaiddal ezt a bejegyzést!